Élete: Székely nemesi (primor)családból származott. A Ludovika Akadémián végzett (1910). 1933–35-ben lovashadosztály vezérkari főnöke, 1935–38-ban katonai attasé Bécsben. 1938–40-ben a 15. gyalogdandár parancsnoka, 1940-ben vezérőrnagy és a 2. lovasdandár parancsnoka. 1942-ben az 1. páncéloshadosztály parancsnoka a doni arcvonalon, altábornagy. 1942–44-ben a IX. hadtest parancsnoka, 1944. augusztus 28. – október 15. vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka.
Az október 15-ei kiugrási kísérlet előtt a Horthy Miklós kormányzó akadályoztatása esetére helyettesévé (homo regius) nevezte ki. A német szövetségeshez hű tisztjei árulása folytán a német hadsereg letartóztatta, és átadta a nyilas hatóságoknak; a hadbíróság 15 évi fegyházra ítélte. 1944. október 16-ától német és nyilas fogságban volt Sopronkőhidán, ahonnan megszökött. 1946-ban nyugdíjazták.
Jobboldali, államellenes összeesküvés koholt vádjával 1947. április 16-án kötél általi halálra ítélték, ítéletét a Népbíróságok Országos Tanácsa életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1956-ban szabadult, november 3-án külföldre távozott, Londonban élt. 1958-tól a Magyar Szabadságharcos Világszövetség elnöki tisztségét is betöltötte. Londonban hunyt el, és az Amerikai Egyesült Államokban, Berkeley Springs-ben van eltemetve.
Wass Albert így emlékezett meg róla:
"Lajos bácsi csatamezőt cserélt
Elestének híre úgy vert főbe, mintha a mennyezet szakadt volna reám. Sárkányölő hőseinktől gyerekkorunk óra elvárjuk, hogy ne csak lelki és szellemi színvonalon, de emberi mivoltukban is elpusztíthatatlanok legyenek. Így aztán időbe telt, míg elült bennem a tompa szédülés és megértettem, hogy valójában mi történt. Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, mindannyiunk Lajos bácsija nem halt meg. Mindössze hadszínteret változtatott, csatamezőt cserélt. Hősi életére nem tett pontot a hősi halál, mindössze áthelyezte egy magasabb dimenzióba, még fontosabb szerepbe. Nem halandókat vezet ezentúl halandók ellen, hanem népének igazát, élethez és honához való jussát viszi magával a Legfelsőbb Bíróság elé.
Azoknak pedig, akiknek már viszket a nyelvük, hogy közbeszóljanak és helyreigazítsanak, hadd mondjam már meg mind-
járt az elején: nem fontos az, hogy Lajos bácsi földi lábnyoma hol ért véget s miként. A magyar nemzet hősi halottja ő, mindenképpen. Mert vannak különleges emberek, rendkívüli harcosok, akik számára az élet minden vonala csatamező. Akiknek a kezéből kicsavarhatják a kardot, akikről letéphetik az egyenruhát, akiket börtönbe vethetnek vagy íróasztalhoz kötözhetnek, mégis harcolnak tovább, ahol lehet. Mert lelkileg és szellemileg odaadták magukat egy ügynek, fölesküdtek egy lobogóra, s ezáltal eggyé váltak az üggyel és a lobogóval. Ilyen ember Lajos bácsi. Ilyen ember volt, míg szemünkkel láthattuk, s ilyen ember marad ezután is, míg világ a világ, azon a másik síkon, ahová szemünk már nem ér el. Az ügy melynek odaszentelte magát: Erdély magyar népének ügye. A zászló, melyre fölesküdött, az egyetemes magyar nemzet zászlója. S ez a kettő együtt: Erdély magyarjainak jövendője a magyar nemzeten belül, s a magyar zászló alatt adott értelmet földi életének, s értelme marad lelki és szellemi életének mindaddig, míg az igazság meg nem valósul. Ez az ő létezésének értelme és ténye, mely létezés gyökere Istenben van. S ebből semmit elvenni, ehhez semmit hozzáadni nem lehet. Sem itt, sem odaát, sehol.
Bár az eredeti gyöngeség könnyet csal a szembe, ez az írás nem búcsúztató. Még csak nem is gyászkoszorú egy nagy és hős székely ember sírján. Mindössze egy pillanatot kíván megörökíteni. Azoknak a ritka pillanatoknak az egyikét, amikor egy élet megérint egy másikat, s az érintés nyomán irány változik, új célok tárulnak föl, új lehetőségek születnek.
1944 szeptemberének legvégén, amikor már tudni való volt, hogy Erdély újra elveszett, mint tartalékos zászlós, többedmagammal kihallgatásra jelentkeztem Dálnoki Veress Lajos altábornagy úrnál, a kolozsvári vadonatúj hadtestparancsnokságon, melynek lépcsőföljárója körül Erdély ősi családjainak címerei díszítették a falakat, köztük az én családomé is. Valamenynyien, kik ott sorakoztunk föl a nagy szárnyas ajtó előtt, erdélyiek voltunk, és azért jöttünk volt, hogy leszerelésünket kérjük. Úgy éreztük, hogy a közeledő félelmek idején ott volt helyünk népünk oldalán, s maradni kívántunk, mint ahogy azt annak idején apáink és szépapáink tették volt a történelem során.
Valamennyinek a kívánságát teljesítette Lajos bácsi. Könnyes szemmel szorított kezet velük, s öleléssel búcsúzott tőlük. Mikor azonban én léptem oda az asztal elé, arca elsötétedett, könnyes szeme villámokat kezdett szórni, és ökle lecsapott keményen a művészien kifaragott, nehéz tölgyasztalra. Hangja pedig akkorát dördült, hogy megzördültek tőle az ablakok, s parancsőrtisztjének, Bodrogi századosnak már a lélegzete is elakadt.
– Azt a kutyamindenségit a fejednek! – zordult reám Lajos bácsi az asztal mögül. – Hát ilyen gyáva ember vagy te? Itt akarsz maradni, kényelmesen, hogy akár az oláhok, akár az oroszok agyonverhessenek, felköthessenek, földbe ássanak, mint a döglött kutyát, s ezzel megmentődj minden felelősségtől? He? Te író ember vagy! Neked az Isten külön tehetséget is adott! Neked ki kell menned Nyugatra, még ha a hasadon csúszol is ki innen, s el kell mondanod a világnak, hogy mi történt velünk, magyarokkal! Ez a kötelességed, s nem az, hogy agyonveresd magad! Nincs leszerelés, zászlós úr! Végeztem!
Hát ennek köszönhetem, hogy ma életben vagyok. Ennek köszönhetem, hogy Amerikában vagyok. Lajos bácsinak köszönhetem. Neki köszönhetem, hogy írhatok, tehetek, lármázhatok, s ha lassan is, ha tétova léptekkel is, de vihetem magasra emelve azt a zászlót, amit Lajos bácsi ezen a napon a kezembe adott: Erdély magyarjainak tépett zászlóját. S lám, ez az oka annak, hogy míg mások pénzt keresnek idekint, én a népem igazságát keresem, amit elcsalt, ellopott, elkótyavetyélt a Nyugat. Ez az oka annak, hogy amikor immár odajutottunk, hogy még a harcosok is csak egymás ellen harcolnak idekint, én még mindig makacsul hiszek abban, hogy ha valahogy, valamiképpen egyszer összefogunk, megmenthetjük népünk jövendőjét.
Köszönöm ezt Neked, Lajos bácsi."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése